Sokszor van az, hogy valaki azt hangoztatja hogy Ő nem akar élni. Nekem is van egy ilyen osztálytársam, aki háát, mondjuk azt, hogy elég érdekes. Kicsit hiperaktív, ahogy a mai pszihológusok mondanák, állandó beszédkényszer alatt áll, otthon pedig elnyomják a szülei. Valószínűleg ez az elnyomás egy "lágy-depresszióba" sodorta őt, melyben már jelentkeznek az ilyen szuicid vágyak. Nos, nemrégen elhunyt két közeli rokonom is. Eddig, úgymond én is a szuicid jellemekhez tartoztam, de egész addig, míg meg nem ismertem ennyire közelről a Halált, addig semmibe se vettem az Életet.

Az Élet nemcsak egy Álom, hanem egy Ajándék is. Keveseknek adatott meg, hogy éljenek. Gondoljunk csak bele, hogy vajon hány kismama vetélt el? Vajon hányan haltak meg kisbabaként? Hányan születhettek halva? Az Élet egy olyan ajándék, melyen rengeteget kell elmélkednünk, hogy megérdemeltük-e? Vajon nem lehettünk volna-e mi is a többszáz, többezer csecsemő vagy magzat helyében? De. Lehettünk volna. Mégis, valami miatt itt kell lennünk. Élnünk kell. S hogy hogyan? Az a mi dolgunk, a mi döntésünk. Senki másé.

Nem mondhatom azt, hogy az, ahogy én Élek, az helyes. De Életemről való elmélkedést, majd később...